Julesz Miklós (Kiskunfélegyháza, 1904. máj. 12. – Szeged, 1972. okt. 18.): orvos, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1967), Kossuth-díjas (1962). (...)
Számos hazai és külföldi tudományos társ. tagja volt. Fő kutatási területe a klinikai és kísérleti endokrinológia.
(Magyar Életrajzi Lexikon)
1944. október 20-án reggel 6 órakor egy katonasapkás, karszalagos fiatal csönget be dr. Julesz Miklós belgyógyász lakásának ajtaján: ”Tíz percen belül felöltözve az udvaron áll, háromnapi élelmet hoz magával. Meg vagyok értve?”
„Visszajövök hozzátok. Bízzál bennem!” Így búcsúzik feleségétől és egyéves kisfiától a doktor.
A pokol felé vezető út első állomás az UTE pálya. Sok az ismerős, volt betegek, kollégák, egy egész század összejön orvosokból. Majd a Flóra-major következik. A feladat: 7 méter mély tankcsapdát kell ásni. S lapátot ragad a fogorvos, az oratóriuménekes, a nőgyógyász, a szakács, a mérnök, a költő s ki tudja, még hányféle szakma jobb sorsra érdemes képviselője. De az út folytatódik: óbudai téglagyár, végtelen gyaloglás, egy uszály, aztán az első osztrák állomás, Zurndorf ez – ahogy a szerző nevezi - a pokol tornáca. És újabb menetelés következik, majd azok a bizonyos marhavagonok… „Nem tudom mennyi ideje utazunk. De ez már nem is érdekes. A nappalok egybefolynak az éjszakákkal, az idő eltűnik. Úgy érzem, hogy a végtelen felé járok. És nem tudom elképzelni, hogy egyszer, valahol a végtelennek is vége lesz. Lassan megszokjuk, hogy a levegő dögletes, hogy az emberi ürülék alattunk folyik a padlón, hogy már öt hulla fekszik közöttünk. A tompultság teszi elviselhetővé létünket.”
„A pokol első eresztéke” Buchenwald. Akkor ez a tábor, már csak átmeneti elosztóhelyként működik. Mindenki kap egy számot, aztán nyiratkozás, fürdés, ruhaosztás, a blokkok kijelölése és orvosi vizsgálat következik. A gyenge koszt, a sok gyaloglás, a hideg, és a mindennapos verések miatt egyre több a beteg és a halott.
Majd újabb vagonírozás következik és irány Ohrdruf. Itt a szerző blokkorvosi megbízást kap, ami némi könnyebbséget jelent számára. Egyelőre nem kell munkára vonulnia, valamivel több élelmet kap, és eredeti hivatására emlékeztető munkát végezhet, bár gyógyításról gyógyszerek hiányában nem igazán beszélhetünk, de megtapasztalhatja, hogy végletes körülmények között néha egy jó szó fölveszi a versenyt a leghatásosabb gyógyszerrel is. Ennek az „ideális” állapotnak azonban hamar vége szakad, és jön a napi 18 óra kemény, fizikai munka, pihenőnap nélkül, napi kb. 500 kalóriával, fehérje és cukor nélkül, sok-sok veréssel, rengeteg tetűvel és az emberi méltóság teljes sárba tiprásával.
Mi segíti mégis Julesz Miklós életben maradását? Az ígéret, hogy visszatér családjához, és az a szikrányi emberség, amit a legnehezebb pillanatokban is megtapasztalhat egy-egy barátja, rabtársa, néha még egy SS-katona részéről is, de ez persze csak kivétel.
Az általános bánásmódra jellemző a ruhacsere SS-módra. Reggel a sorakozónál le kell venni ruháikat, –10 fok van. A tiszta ruha dél körül érkezik. Az egyenleg, legalább 100 halott az Appelplatzon.
Aztán az események felgyorsulnak, s félévnyi gyötrelem után 1945 áprilisában az amerikai csapatok felszabadítják a tábort. A pokoli kirándulás véget ér.
Julesz Miklós a mai olvasó számára elképzelhetetlen megpróbáltatások idején, a legnagyobb borzalmak közepette is orvosi esküjéhez mindvégig hű maradt, megmentve ezzel sok embert, s talán saját magát is a biztos pusztulástól.
(Egy személyes élmény, a 80-as évek közepéről. Egy nyári reggel a fölöttünk lakó idős néni a lépcsőházban takarított, amikor megláttam a karjára tetovált számokat. Kavarogtak bennem az érzések: a szégyen, a düh, a tehetetlenség. Úgy éreztem, bocsánatot kellene kérni tőle, de tudtam, nevetséges lennék, hiszen mikor azok a szörnyűségek történtek, én még nem is éltem, de mégis szégyelltem magam. És azóta is mindig ugyanezt érzem, szégyent és tehetetlen dühöt, ha azt látom, hogy embereket származásuk, vallási, politikai, szexuális vagy bármilyen hovatartozásuk miatt megkülönböztetnek vagy üldöznek.)
Visszatérve a regényhez, el kell olvasni, mert a sok borzalom ellenére is reményt ad. Amikor az emberek már annyira éhesek, hogy szinte ölni tudnának egy falat kenyérért, mikor a szeméremérzet már nem működik, mikor a fizikai fáradtság teljes lelki fásultsággal párosul, a humánum még akkor is felcsillanhat egy-egy emberi gesztusban.
Ha tetszett az ajánlóm, kérlek, oszd meg ismerőseiddel! Tegyünk együtt a könyvekért, az olvasásért! Köszönöm.
