1887-ben született Szabadkán. Kosztolányi Dezső unokatestvére. Művészetkedvelő és –értő családban nő fel. Maga is kiválóan zongorázik, hegedül és fest. 14 éves korában zenekritikái jelennek meg a Bácskai Hírlapban. Elvégzi az orvosi egyetemet, közben fáradhatatlanul ír. A Nyugat szerkesztői, az egyik legtehetségesebb prózaírónak tartják. Betegsége és kábítószer függősége miatt, azonban élete és művészi pályája korán véget ér. 1919-ben feleségét három pisztolylövéssel megöli, s pár hónapra rá megmérgezi magát.
A könyv a fiatal orvos, Csáth Géza naplója az 1912-13-as évekből. Megírta már első novelláit, zenekritikáit, túl van két színdarabjának bemutatóján, s túl az első adag morfiumon.
A színhely egy vidéki fürdőkórház. Csáth Géza erotikusan túlfűtött lénye felforgatja az egész kórház megszokott, kicsit álmos, vidékies légkörét. Vélt vagy valós betegségekben szenvedő gazdag lányok és asszonyok, cselédek, ápolónők, szobaasszonyok versengenek kegyeiért vagy egyszerűen csak karjába dőlnek. Minden nővel próbálkozik, aki csak megfordul a klinikán. Nem válogat, szinte mindenkiben talál valami vonzót, annak ellenére, hogy imádja menyasszonyát (későbbi feleségét) Olgát. Lelkiismeret-furdalása miatt, sürgősen Pestre utazik, hogy találkozhasson menyasszonyával. A határtalan öröm, forró hangulatú vallomásra ragadtatja.
„Így feküdtünk majdnem elalélva a boldogságtól egészen este ½ 6-ig, csókolózva, ölelkezve és kölcsönös vallomásokkal árasztva el egymást, mialatt a lángok még kétszer csaptak fel (…) Közben ozsonnáztunk, cigarettáztunk és meztelenül a zongorához ültem, hogy Wagnerből és a pesti orfeumok repertoárjából az ily alkalmakkor használt zenedarabokat felelevenítsem.”
A kettősség végigvonul Csáth Géza életén, s előre vetíti későbbi tragédiáját. A korai halál megsejtése, a szakadék mélysége, mely fölött egyensúlyozik, készteti arra, hogy tíz körömmel kapaszkodjon mindenbe, ami hús-vér, ami élet. A morfium már kikezdi testi és szellemi erejét. Szenved a kábítószerfüggéstől, de már nem tud lemondani a gyönyörű percekről. Pedig érzi, s mint orvos pontosan tudja a várható következményeket. Legnagyobb tragédiája, hogy egyre kevesebbet s egyre nehezebben ír. Emiatt állandó önvád gyötri, kínozza.
„Rettenetes, nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz. (…) Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret. Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra vetni. Az az érzés gátol, hogy mások éppolyan tisztán olvasnak benne, min én az írók írásaiban, én a psychoanalitikus. – Mégis vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell.”
Az Olgával szembeni lelkiismeret-furdalás sem akadályozza meg, a szex lélekölő habzsolásában. Ezeknek a kalandoknak, egyszer költői, másszor kiszámítottan hideg, racionális, szinte már orvosi leírása a Napló.
Szomorú, érdekes, elgondolkodtató olvasmány.
Szász János filmje, az Ópium; a Napló, és az Egy elmebeteg nő naplója című írásokból készült. Nehéz, kemény, nézőt próbáló, de gyönyörű szép film. Nagyon nagy élmény volt!
