Jon Fosse norvég író 1959. szeptember 29-én született a norvégiai Haugesundban. Jelenleg Bergenben él. Kezdetben verseket és regényeket, az utóbbi években elsősorban színdarabokat írt, melyeket a világ több országában is bemutattak. A 80-as években elindult norvégiai posztmodernizmus egyik képviselője. Jon Fosse 2000-ben megkapta a legjobb szerzőnek járó, osztrák színházi elismerést, a Nestroy-díjat, 2009-ben pedig az Ibsen-díjat. Az Álmatlanság az első magyarul megjelent kisregénye.
„Asle és Alida Bjorgvin utcáit rótták.” Tizenhét évesek. Két-két szatyor és egy hegedű minden holmijuk. Ősz vége van, esteledik, hideg szél fúj, elered az eső. Fáznak, éhesek, holtfáradtak. Alida terhes, bármelyik pillanatban megindulhat a szülés. Nincs hova menniük, szállást keresnek, minden házba bezörgetnek, de mindenhol csak elutasítás vagy zárt kapu várja őket.
A két fiatal emlékezéseiből, gondolataiból szép lassan összeáll, rövid életük tragikus története. A kis faluban, ahol születtek csak néhány tanya van és hegyek és fjordok mindenütt.
Asle szülei meghaltak, s a Csónakháznak, amiben laktak, már új tulajdonosa van. A fiú egyetlen öröksége édesapja hegedűje. Sigvald papa nemcsak halász volt, hanem ügyes zenész is. Míg élt, apa és fia minden lakodalomba együtt járt muzsikálni.
Alida anyja – aki sosem szerette lányát – csak néhány napra ad nekik szállást, hamarosan onnan is menniük kell. Csónakon indulnak a nagyváros, „az új élet”, Bjorgvin felé.
„...és állnak sokáig és nem szólnak és esik és hideg van és nem látni senkit az utcán, napközben sokan voltak az utcákon, mindenféle népség, fiatalok, öregek, de most benn vannak mind a házaikban, benn a fényben és a melegben, és szakadni kezd az eső és szakad az égből és tócsákban áll előttük a víz és Alida leteszi a szatyrait és leguggol és a mellére csuklik az álla és lecsukódik a szeme és Alida ülve alszik és Asle is nagyon fáradt, nagyon fáradt, hiszen olyan régen feküdtek ágyban...”
Nem vagyonra, nem luxusra, csak egyszerű életre vágynak. Csak arra, hogy legyen munkájuk, fedél a fejük felett, étel az asztalukon. De még ez sem adatik meg.
A ”bibliai szálláskeresés” a norvég fjord partján tragédiába torkollik.
Jon Fosse a sejtetés mestere. A misztikus, feszültségekkel teli történetet szinte el sem meséli, azt az olvasó képzeletére bízza. Olyan az egész, mint egy homályos, pontok nélkül áradó ballada. Stílusára jellemző a nyelvi minimalizmus, mégis olyan erős a szöveg, hogy olvasásakor a hideg futkos a hátunkon.
A rideg, jeges norvégiai ősz, mintha kivetülne az emberi kapcsolatokra is, mintha megfagyott volna az emberekben az együttérzés, a segítségnyújtás képessége. A rideg szeretetlenség különösen Herdis mama (Alida anyja) alakjában megdöbbentő. Az emberi viszonyok mélyén rettentő feszültségek, ki nem mondott, elhallgatott igazságok rejlenek.
Persze, könnyű kívülálló olvasóként ítélkezni, de ha elképzeljük, hogy egy este becsöngetne hozzánk egy vadidegen fiatal pár, és szállást keresne, vajon mit tennénk? Ugye, nem is olyan egyszerű a válasz?
Mint minden jó könyv, ez is sok megválaszolatlan kérdést, tovább gondolandó problémát hagy maga után. Miután elolvastuk, még sokáig foglalkoztat, nehezen szabadulunk a hatása alól.
