Bevallom, a könyv alcíme keltette fel érdeklődésemet, anélkül valószínűleg nem hoztam volna el a könyvtárból. (Címet adni, tudni kell!)
A történet egy krimi, s a nyomozó valóban, a hajdan – amikor még Dosztojevszkij Mester adta szájába a szavakat – szebb napokat látott Porfirij Petrovics.
1867 decemberében vagyunk, másfél évvel Raszkolnyikov véres tette után. Zója Nyikolajevna Petrova rőzsegyűjtés közben a behavazott Petrovszkij parkban két holttestet talál. Az egyik, egy széthasított fejű törpe, akit egy utazótáskába rejtettek, a másik, egy nagydarab férfi, övében véres baltával, ő egy fán lóg felakasztva. Zója nem túlzottan ijedős asszonyság, átkutatja a hullákat, s az akasztott ember zsebében 6.ooo rubelt talál, amit gondolkodás nélkül el is tesz. Persze, ez egy vagyon a szegény, nyomorgó öregasszony számára, aki nevelt lányával, a prostitúcióból élő Lilijával és annak kislányával él együtt.
Az ügy Porfirij Petrovics vizsgálóbíróhoz kerül, akit a helyszínen talált zálogcédula egy legyengült, az éhhalál szélén álló egyetemistához vezet. Virginszkij, a diák a két halottban barátaira ismer. Ezzel kezdetét veszi egy hosszadalmas, agyonbonyolított, meglehetősen unalmas nyomozás Szentpétervár koszos kocsmáiban, bordélyházaiban, omladozó bérházainak társbérleteiben, irodáiban. A gyanúsított eleinte, természetesen a diák, de a dolog így túl egyszerű lenne. A szálak szanaszét futnak, hogy azután a végén egy meglehetősen nyögvenyelős megoldásban találkozzanak össze, persze a balta közben dolgozik, s a vér folyik. A cselekmény, a szöveg, a szereplők, a helyszínek mind-mind csupa klisé. Pedig a szerző nagyon igyekszik (talán éppen ez a baj), mégis Oroszországot, az orosz lelket illetően annyira kívülálló, hogy az ember, olvasás közben néha hangosan felszisszen. A szöveg tele van elcsépelt leírással, erőltetett, vérszegény dialógussal.
A könyv hátoldalán, a regény rövid ismertetőjében azt olvashatjuk, hogy „Porfirij Petrovics rendőrnyomozó Raszkolnyikov híres-hírhedt gyilkossági esetéből megtanulta, az igazság a lélek mélyebb bugyraiban rejtőzik…”, mégse gondoljuk, hogy a könyv olvasása során dosztojevszkiji mélységeket és magasságokat járhatunk be. Ehelyett egy közepesnél gyengébb krimit kapunk.
A könyv elején a Köszönetnyilvánításban ezt írja a szerző „Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijtől pedig csak bocsánatot tudok kérni.”
Hát, erre meg is van minden oka!
