Egy elbeszélés - egy mondat. De milyen mondat! Gyönyörűséges „bonyolult mondat- és gondolatlabirintus” ez a könyv.
Berlinben, a lepusztult Haupstrasse egyik lepusztult kocsmájában, a Sparschweinben vagyunk, ahol magyar a csapos, és ahol „a legnyálasabb török pop” bömböl. Itt törzsvendég a Professzor, a hajdani filozófus, aki úgy döntött többé nem gondolkodik, nem ír, mert csalódott mindenben, nincs többé filozófia, az értékek nem értékek többé, nincsenek könyvek csak szemét a boltok pultjain, ”a nyelv a szennyesünk”. Lektorálással keresi meg a minden napi sörre valót. Egy nap meghívó levelet kap Madridból. Egy alapítvány felkéri, hogy írjon bármit Extremaduráról, erről az isten háta mögötti, senkiföldjéről, amely az évszázados nyomort lerázva, végre elindult a fejlődés útján.
„...Extremadura káprázatos volt, és nem csak a természet tűnt benne nagyszerűnek, hanem az emberek is, tudja, magyarázta a magyarnak, a legpontosabb, ha úgy fejezi ki, hogy ezek ott egyszerűen jó emberek voltak,(…)mi lesz, ha ezek a jó emberek megtudják, mi vár rájuk(…)fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket(…)”
Luxus ellátást, repülőjegyet, tolmácsot kap, egy dolga van, valamit írni, a feltörekvő térségről. Tekintettel a Professzor önkéntes szellemi száműzetésére, ez a felkérés, erejét meghaladó feladatnak tűnik, de segítségére siet a véletlen. Egy újságcikk, - melyben arról olvas, hogy a „Duero folyótól délre 1983-ban meghalt az utolsó farkas is” - felkelti érdeklődését. Elindul, hogy kiderítse, ki és hogyan ölte meg az utolsó farkast.
Hosszú és bonyolult nyomozás végén jut el José Miguelhez, a vadőrhöz, aki az egyre jobban elembertelenedő társadalom és a természet harcában – bár a végkimenetel nem kétséges, mégis - a végsőkig ragaszkodik a természethez. Életfilozófiáját így összegzi: „az állatok szeretete az egyetlen szeretet, amelyben az ember sohasem csalódik”.
Az utazás végére a Professzor, ez a végtelenül magányos ember - aki már semmiben sem hisz, aki mindennel szemben idegen és kívülálló, és aki körül csordultig van minden hiábavalósággal és megvetéssel – bevallja, „...Extremadurát a maga kongó, hideg, üres szívébe zárta, és azóta megváltoztatva a végét, és éppen ott, a végénél, napról-napra folyton újraírja a fejében José Miguel történetét.” Vagyis még sem tud lemondani teljesen a gondolkodásról, az írásról.
Sok utolsó farkas van Krasznahorkai elbeszélésében. Utolsó farkas Extremadura, az érintetlen, paradicsomi senkiföldje, a filozófia professzor, aki pályája elején még hitt a gondolat, a nyelv erejében, s utolsó farkas talán, maga az író is.
Bár, olvasván ezt az elbeszélést feltámad az emberben a remény, hogy a könyvesboltok polcain nem csak szemét van, hogy van még filozófia, s a nyelv szennyesén akad még egy-két fehér folt.
Ajánlom a könyvet, a szépséget, a gondolatgazdag szöveget, a lassúságot kedvelő olvasók számára.
