Szerb Antal 1901-ben született Budapesten, meghalt 1945-ben Balfon, megölte a fasizmus ostobasága, kegyetlensége, embertelensége.
A The Guardian kritikusa azt írja az Utas és holdvilágról: "nem emlékszem az idejére, amikor egy könyv elolvasása után, visszalapoztam az első oldalra és újrakezdtem az olvasást."
Nehéz elkezdenem ezt a könyvismertetést. Vannak írások, amik olyan mélyen érintenek meg, hogy szinte lehetetlen beszélni róluk. Az ember úgy érzi, hogy minden szó hamis vagy kevés. Nem tudok távolságtartóan, elfogultság nélkül írni erről a csodálatos regényről.
Akkor kezdjük a tényekkel, az talán még megy. Ezt a regényt Szerb Antal 1937-ben írta. Olaszországban játszódik. Ott, akkor már Mussolini az úr, ám ez épp csak jelezve van a könyvben.
A két főszereplő, a 30 éves, középosztálybeli Mihály, aki Budapesten, apja cégénél dolgozik és Erzsi, aki első, meglehetősen gazdag férjét hagyta el Mihályért. A történet Velencében kezdődik, ahol az ifjú házasok, nászútjukat töltik.
„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”
Ha jártál már Velencében – Kedves Olvasó -, és volt bátorságod letérni a turista útvonalakról, ha megpróbáltál bolyongani, elveszni a szűk sikátorok között és egyszer csak szembejött veled az Ifjúságod emléke, s az Idő gúnyosan a képedbe röhögött, akkor tudod, miről van szó.
Egy ilyen bolyongás után, Mihály úgy érzi, mesélnie kell Erzsinek, fiatalkora legfontosabb, meghatározó eseményeiről.
„El kell neked mondanom ezeket a régen történt dolgokat, … amíg azokat nem ismered, addig, ne haragudj, bizonyos fokig mindig csak jövevény maradsz az életemben.” És megismerhetjük az Ulpius testvérekhez fűződő kapcsolatát. Azt a semmihez sem hasonlítható barátságot, ami Ulpius Tamáshoz és húgához Évához fűzte. Ők hárman nap mint nap együtt voltak az Ulpius-házban. Különös játékokat játszottak, színházzá vált az egész életük. Ez a színjátszás, lázadás volt az élet szürkesége, „a tények zsarnoksága ellen”. Lassanként, teljesen elszakadtak a valóságtól. Játékaikban megelevenedett a történelem, a regék-mondák, a Biblia világa. Mindig Éva volt a gyönyörű uralkodó. Eredeti egyéniségével, különös kisugárzásával, extravaganciájával, teljes ellentéte volt a vele egykorú gimnazista lányoknak. A játékokban rendszerint Mihály és Tamás volt a halott, a legyőzött. Mindkettejük lelkialkatához közel állt a halál gondolata. Élvezték az áldozat szerepét. Sok összetevője volt az ő furcsa barátságuknak: vágyódás valami több után, mint amit az élet ígért; vonzódás a régi dolgokhoz, a misztikumhoz; lázadás a társadalmi konvenciók ellen; lebegés álom és valóság között; a halálvágy kiélése; visszafojtott erotika. Mély, meghatározó, egész életükre kiható barátság volt az övéké.
Mihály tehát, beavatja feleségét, kamaszkora legfontosabb történéseibe, de Erzsi, - aki két lábbal a földön jár -, elég keveset ért meg, férje rajongásából, nosztalgiájából.
Az egyik állomáson aztán, Mihály véletlenül lemarad a vonatról, s Erzsi egyedül utazik tovább Róma felé. A véletlen azonban, nem volt egészen véletlen. Mihály tudat alatt készült a szökésre, mert magához vette útlevelét, valamint csekkfüzetét. És kezdetét veszi a bujdosás Itáliában. Menekülés, semmi cél csak menekülés. Tudta, hogy nem akar visszatérni a rá váró hétköznapok világába. 15 éve próbál már beilleszkedni, elfogadni a polgári lét elvárásait. Tulajdonképpen, a házasságával is ezt a törekvését akarta erősíteni, sikertelenül. Itália hangulata felébresztette benne a múlt, az eltűnt ifjúság utáni vágyat.
És most, álljunk meg egy pillanatra! Valld be, Kedves Olvasó, hogy a Te életedben is volt már olyan pillanat, mikor arra gondoltál, ha most felülnél egy repülőre, vonatra vagy akármire, akkor kiléphetnél addigi életedből, és elkezdhetnél egy újat, valami egészen mást, amíg még nem késő. Persze, könnyű eljátszani a gondolattal, de kevesen szánják rá magukat.
Mihály megtette, mert szerette volna megtalálni, megérteni önmagát, vágyait, helyét a világban. Kalandok, misztikus történések sora vár rá, élet- és halálösztön küzd a testéért, régi és új barátok tűnnek fel, míg ő keresi a választ a fő kérdésre: konformizálódni vagy egyszerűen kilépni az életből. A talányos választ a regény utolsó soraiban olvashatjuk:
„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok között. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Ezeknek a mondatoknak kicsengése lehet baljós, szkeptikus, optimista, ki-ki értelmezze saját beállítottsága szerint. Mindenesetre, „a patkányok a romok között”, nekem már az egyre közeledő világégés előrevetítése. Szerb Antal a nagy tudású, intelligens, érzékeny művész 1937-ben már tudta, hogy a katasztrófa hamarosan bekövetkezik, hogy – mint már oly sokszor a történelem során – az emberi butaság győzelme megint elkerülhetetlen.
Szóval, nagy kaland ez a könyv. Egy nosztalgikus, misztikus, szellemi, érzelmi utazás. Egy fanyar humorral megírt, önironikus, keserédes, vidám-szomorú történet. Sokszor olvastam már, de mindig izgatott, borzongó várakozással veszem újra kézbe ezt a regény. Sokadszorra is tud újat mondani, felkavarni, újabb és újabb ajtókat kinyitni.
Ajánlom mindenkinek, akiben van egy csöpp romantika, akinek van bátorsága visszaemlékezni az ifjúságára, és aki izgalmas szellemi kalandra vágyik.
