Gustav Janouch 1920-ban, apja munkahelyén, a Munkás Baleset-biztosító Intézetben ismerkedett meg dr. Kafkával, aki a jogi osztályon dolgozott. Az akkor 17 éves szerző atyai jó barátra talált a 37 éves íróban. Gyakran meglátogatta munkahelyén, vagy elkísérte sétáira Prága zegzugos utcáin, s beszélgetéseiket, otthon egy vastag szürke füzetbe, a „gondolattárba” följegyezte.
„Számomra ő nem irodalmi jelenség ( ...) Franz Kafka volt az, aki az én érzelem- és gondolatvilágomat felébresztette. (...) Az az ember, aki jóságával, elnéző türelmével és póztalan igaz voltával énem kialakulását annyi fagy közt is segítette, óvta.” – írja a szerző a Könyvem története című előszavában.
Nagyjából 2 év beszélgetéseinek összefoglalója ez a könyv. 1922-ben Kafka - saját kérésére - nyugdíjba vonult, s a haláláig hátra lévő idő nagy részét – egyre rosszabbodó egészségi állapota miatt -, kórházakban, szanatóriumokban töltötte.
Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy élesedik, tisztul a bennünk élő Kafka-kép. Egy olyan író képe, aki – mivel családja nagyon gazdag volt – megengedhette volna magának, hogy csak az írásnak éljen, mégis nap, mint nap bejárt munkahelyére. Nappal hivatalnok volt, éjjel démonaival viaskodó, szárnyaló fantáziájú író. A hivatali munka kínszenvedés volt számára, de helytállt, sőt igazságérzetétől vezérelve többször is megszegte a szabályokat, azért, hogy egy ügyben igazságot szolgáltathasson. Aszkétizmusra, hipochondriára hajlamos, szuper érzékeny, okos, intelligens, mélyen empatikus alkat volt „... maga volt a gondolatok tűzijátéka”. Olyan ember, aki nem elégedett meg a dolgok felszínes megítélésével, hanem azok legmélyét kutatta, s különös, eredeti, sokszor meghökkentő, elgondolkodtató következtetésekre jutott. Kíváncsisága, műveltsége, tájékozottsága mindenki számára imponáló volt. A dolgokat, embereket, eseményeket gondosan megfigyelte, majd egy hihetetlenül pontos, lényegre törő „tőmondattal” tudta jellemezni. Egy alkalommal a háborúról beszélgettek. Janouch édesapja megjegyezte:
„Hála Istennek, hogy ennek a szörnyűségnek legalább vége. Nincs vége – mondta erre Kaffka halkan, ( ...) A borzalom csak erőt gyűjt, hogy javított kiadásban nekivágjon újra.” Mondta ezt 1922-ben!
Nagy élmény „belehallgatni” a Kafkával folytatott beszélgetésekbe. Egy olyan ember véleményét ismerhetjük meg a legkülönfélébb témákban, akinek minden szavára oda kell figyelni.
