Egy férfi és egy nő. Jean-Marc és Chantal. Átlagosnak mondható párkapcsolatban élnek. Nem éppen fiatalok már. Chantal abban a korban van, mikor először észre veszi, „Jaj, a férfiak többé nem fordulnak utána.” Ez a kegyetlen felismerés, mely egyszer minden nő életében eljön, furcsa események láncreakciójához vezet.
Félelmetes érzés szembesülni azzal, hogy az elhallgatás, egy a másik által rosszul értelmezett mondat a félreértések lavináját képes elindítani két ember kapcsolatában.
Érdekes megoldás a regényben, hogy minden történést kétszer olvashatunk, egyszer Chantal szemével látjuk, majd ugyanazt Jean-Marc szemszögéből figyelhetjük. Hamar kiderül számunkra, hogy az író mind a női, mind a férfi lélek nagy ismerője. Kérdéseket tesz fel, és válaszokat fogalmaz meg az emberi lét örök, nagy kérdéseire. Néhány gondolat a sok közül:
SZERELEM:
„A szerelem, mint két egyén felmagasztalása, mint hűség, mint szenvedélyes kötődés egy bizonyos személyhez, nem létezik. És ha mégis, akkor önbüntetés, egyéni bolondéria, kolostorba menekülés. Ha létezik is a szerelem, nem szabadna léteznie.”
HALÁL:
„Nem nyughatok a gondolattól, hogy halál után élve maradunk. Hogy a halál végeérhetetlen lidérces álom.”
ÉRZÉSEK:
„Felróhatjuk magunknak tetteinket, kimondott szavainkat, de az érzelmeinket nem, egész egyszerűen azért, mert nincs hatalmunk fölöttük.”
ÁLMOK:
„Az álom megszünteti a jelent. Elfogadhatatlan egyenlőségjelet tesz egy élet különböző korszakai közé, egyöntetűségbe mosva mindazt, amit az ember valaha is megélt, a jelent eljelentékteleníti, elvitatja kivételezett helyzetét.”
BARÁTSÁG:
„A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, minthogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.”
Ezek Kundera válaszai a filozofikus kérdésekre. Lehet egyetérteni vagy nem és lehet elgondolkodni.
Aztán, a történet sodrában egy idő után gyanakodni kezdünk. Az események szép lassan, szinte észrevétlenül elvesztik realitásukat. Összemosódik álom és valóság. Valahol azt nyilatkozta Kundera: „Az Azonosságban meg kellett találnom annak a módját, hogy a valóság és az álom közötti átmenet észrevehetetlen legyen.”
Ez tökéletesen sikerült, nem lehet tetten érni a pillanatot, ahonnan álomba fordul a realitás. Az elalvás másodpercei épp oly megfoghatatlanok a regényben, mint az életben.
„Ki álmodott? Ki álmodta ezt a történetet? Ki képzelte el? Melyikük?”
Talán nem is fontos.
Ha tetszett az ajánlóm, kérlek, oszd meg ismerőseiddel! Tegyünk együtt a könyvekért, az olvasásért! Köszönöm.
