1995-ben vagyunk, Teheránban. Az országban tombol az iszlám forradalom, s az erőszak a legapróbb réseken át is beszivárog az emberek magánéletébe, bőre alá, agyába. Az élet minden területe a politikának van alárendelve. Az egyetemeken „ a női hallgatókra pénzbüntetést róttak ki, ha késés miatt szaladtak a lépcsőn, ha nevettek a folyosókon, vagy ha a másik nemhez tartozókkal beszélgettek”. Képzeljük csak el, milyen megaláztatás várhat azokra, akiknek táskájában a női kapuőrök (!) rúzst találnak, vagy akiknek egy rakoncátlan hajtincse kivillan a fátyla alól.
A könyv szerzője, Azár Náfíszí iráni írónő a 70-es években Amerikában tanult, majd visszaköltözött Iránba, ahol több egyetemen is tanított, mint az angol és amerikai irodalom professzora. Otthon megtapasztalhatta, hogy az új hazáról szőtt szép álmok és ígéretek, Khomeini ajatollah vezetésével hogyan válnak egy torz diktatúra áldozataivá. Vajon, hogy lehet tanítani olyan körülmények között, „amikor a fakultás legfőbb gondja az: hogyan lehetne a BOR szót kiiktatni egy Hemingway-novellából, és amikor olyan verdiktet hoznak, hogy Brontet nem tanítjuk, mert látszólag szemet huny a házasságtörés fölött?”
Náfíszí az őrjöngő fundamentalizmus ellensúlyozására létrehozza a szabadság kis szigetét. Legtehetségesebb, legérdeklődőbb tanítványaiból csapatot szervez, s a hét lányt minden csütörtök délelőtt vendégül látja lakásában. Az összejövetel azzal kezdődik, hogy a lányok – ezzel is kimutatva ellenállásukat - leveszik fátylukat és kibújnak a csadorból, majd kezdetét veszi a rendhagyó irodalom óra, ahol az Iránban már feketelistára került szerzők regényeit olvassák, elemzik, vitatják meg. Nabokov, Austen, Fitzgerald műveibe menekülnek a valóság elől.
Érdekesek a regények kapcsán kialakuló beszélgetések. Tudjuk, hogy egy könyvnek ahány olvasója, annyi olvasata van. Az olvasott történet átszűrődik a személyiségünkön. Egy regényről kialakított véleményünket meghatározza, a földrajzi hely, ahol élünk, a társadalom, amiben élünk, az életkorunk, tudásunk-tájékozottságunk, életkörülményeink, tapasztalataink, szóval az egész életutunk. Náfíszí könyvében ragyogóan tetten érhető, hogy a társadalmi berendezkedés mennyire meghatározhatja egy regény olvasatát. Bár a szerző leszögezi: „mi nem Lolita voltunk, az ajatollah nem Humbert, és ez a köztársaság nem azonos azzal, amit Hubert úgy nevezett, hogy a tengerpart bús mezeje”, mégis a rab és a rabtartó ambivalens kapcsolatának elemzése, állandóan párhuzamok felállítására készteti a társaságot.
Náfíszí regénye egy igazán izgalmas könyv. Sok mindent megtudhatunk belőle az Iráni Iszlám Köztársaságról, az ott élő nők mindennapi megaláztatásairól, és emellett nagyon jó könyvekről, nagyon jó beszélgetéseket olvashatunk.
Az írónő stílusa élvezetes, közvetlen, magával ragadó. Úgy érezzük, mi is ott ülünk a nappalijában, a lányok között és mi is átgondolhatjuk véleményünket az adott témáról.
Egyébként, Azár Náfíszí 1997-ben visszatért Amerikába, s ma Washingtonban a Johns Hopkins Egyetem professzora.
Ha tetszett az ajánló, kérlek, oszd meg ismerőseiddel! Tegyünk együtt a könyvekért, az olvasásért!
Köszönöm.
