Milos Forman emlékiratait olvasva egy hihetetlenül kalandos, tragikus és komikus eseményekkel, merész fordulatokkal teli élet részesei lehetünk. A rendező írónak is kitűnő. Fantasztikus mesélő, így valóban úgy érezzük, hogy az események kellős közepén vagyunk.
Tízéves volt, amikor szüleit – a cseh ellenállásban való részvételük miatt - elvitte a Gestapo, többé nem látta őket, nagybátyja vette magához és nevelte fel. A háború után egy bentlakásos fiúiskolában tanult Podebradyban, iskolatársa volt Ivan Passer (a későbbi rendező) és Václav Havel.
Érettségi után felvették a prágai Filmakadémiára, ahol Milan Kundera volt az irodalomtanára.
54-ben végzett forgatókönyvíró-dramaturg szakon.
Rövid ideig dolgozott a – még gyerekcipőben járó - televíziónak, majd részt vett az 1958-as brüsszeli Világkiállításra készült Laterna Magica című látványszínház rendezésében.
1963-ban került a mozikba első saját nagyjátékfilmje a Fekete Péter, majd ezt követte 65-ben az Egy szöszi szerelme, és 67-ben a Tűz van babám! Ezek az alkotások a cseh újhullám meghatározó személyiségévé tették Formant. Az Egy szöszi szerelmének köszönhetően megnyílt előtte a világ, s a szigorúan őrzött csehszlovák határ is. A filmnek óriási sikere volt, eljutott vele New Yorkba, Londonba, Cannes-ba. Oscar-díjra is jelölték, így már hazájában is kénytelenek voltak egy Klement Gottwald Állami Díjjal elismerni teljesítményét. A siker egy időre anyagi és művészi függetlenséget hozott számára, azonban 67-ben, következő filmjét a Tűz van babám! –ot „örök időkre” betiltotta a párt.
68 augusztusában Párizsban érte a hír, hogy a szovjet csapatok elfoglalták Csehszlovákiát. Hosszú vajúdás után úgy döntött, nem tér haza. Tudta, hogy művészi karrierje már teljesen ellehetetlenült otthon, ezért második hazájának Amerikát választotta. 4 év kemény munka, kilátástalanság, éhezés, viszontagságos körülmények után végre, rátalál a siker. És jönnek sorban a nagyszerű filmek:
„Száll a kakukk fészkére” Jack Nicholsonnal, a felejthetetlen Indiánnal és a Főnénivel. Öt kategóriában kapott Oscart.
„Hair” Telitalálat, minden a helyén van, a téma, az életérzés, a zene, a tánc, a szereplők. Sok felejthetetlen jelenete közül - képileg és jelentését tekintve is - a legszebb és legmegrázóbb volt számomra az, amikor a Vietnámba induló amerikai kiskatonák bemasíroznak a repülő gyomrába, a hatalmas fekete lyukba. Mint legtöbb filmjének, a Hair-nek is Miroslav Ondrícek volt az operatőre.
Azután jött a többi „Ragtime”, ”Amadeus”(9 Oscar),” Valmont”,” Larry Flint”, „Ember a Holdon”, „Goya kísértetei”.
A könyv végére érve elmondhatjuk, hogy jól ismerjük Milos Formant, és tudunk egyet-mást a filmrendezők egész embert kívánó, hihetetlenül sokrétű munkájáról. Megismerhetjük a maradandó siker receptjét is: a tehetség mellett pontosan kell tudjuk, mit akarunk, ahhoz következetesen ragaszkodnunk kell, teherbírásunk és türelmünk legyen végtelen és soha ne veszítsük el humorérzékünket. Apropó humor. Forman filmjeiből jól ismert, hamisítatlan, fergeteges cseh humora rendkívül élvezetes, szórakoztató olvasmánnyá teszi a rendező emlékiratait.
Egy kis ízelítő: 1958-ban Forman és felesége egy irodából kialakított lakásban laktak.
„Reggelente gyakran dörömböltek idegenek az ajtónkon – azt hitték, mi is egy iroda vagyunk. A sötét folyosón a mi ajtónk volt a legközelebb a lépcsőházhoz, így az ügyfelek általában nálunk kezdték keresni az ügyintézőjüket...Egyik reggel egyedül feküdtem az ágyban...valaki belépett, és megköszörülte a torkát.
- Jó reggelt, elvtárs! – szólt nagyon udvarias hangon...
- Elnézést, elvtárs, megkérhetném, hogy vessen egy pillantást ezekre a tervekre? Csak ezt a vékony választófalat akarnám lebontani a vécé és a könyvtár között. Nem tartófal, egy építész már ellenőrizte. – Csak bámultam rá, és tudatosítottam, hogy a szocializmusban az emberek már nem csodálkoznak semmin. Azon sem, hogy egy magas rangú hivatalnok ágyat állíttat az irodájába, és pizsamában fogadja az ügyfeleket. Nem volt erőm elmagyarázni neki, hogy ez nem iroda, hanem lakás. Leragadt a szemem, csak azt akartam, hogy gyorsan megszabaduljak tőle.
- Akkor bontsa csak le nyugodtan – mondtam. – Köszönöm – derült fel az arca – És megtudhatnám az elvtárs becses nevét?
- Forman.
- Nagyon köszönöm. Köszönöm, Forman elvtárs!...
Behunytam a szemem és arra gondoltam, hogy ezek után már semmi meg nem lephet.”
Ajánlom mindenkinek, senki sem fogja megbánni, ha elolvassa.
