Finn író, költő, novellista. 1944-ben született a svédországi Bollnäs városában, ahová a háború idején családját kitelepítették. Gyermekkorát már Finnországban, Orajärviben tölti. Művészi hajlamai már gyerekkorában jelentkeznek. Tehetségesen fest, rajzol és ír. 11 éves korában elolvassa a Bűn és bűnhődést. 1957-ben agyhártyagyulladást kap. A betegség, a kínzó fejfájások hatására öngyilkossággal próbálkozik. 16 évesen felvételt nyer a Művészeti Akadémiára Helsinkibe, de tanulmányait nem fejezi be, mert állandó depresszió gyötri. Fáradhatatlanul fest. Van Gogh és Gauguin festészete van rá legnagyobb hatással. 19 éves, amikor első regénye a Bűnről dalol a föld, megjelenik. Novellákat és gyönyörű verseket is ír. Írói munkássága mindössze 6 évre korlátozódik. Feleségével Pelloba költözik, s hetekig ki sem mozdul otthonából. Kollégája szerint, szégyellős, hallgatag ember. Mikor beszélgetnek, úgy érezi, minden szóért meg kell küzdenie, és állandóan zavarban van. Mint Dosztojevszkij, ő is szenvedélyes szerencsejátékos. Napi 3-4 doboz cigarettát szív, megiszik 30-40 kávét, éjjelente nem alszik. Egy cikkben azt nyilatkozza, „Halálra iszom magam”.
1972-ben szívinfarktus kap. A finn Hymy magazin így ír erről: a közismert művész, Timo K. Mukka már keresztre feszítette magát. 1973-ban a második szívinfarktus végez vele. Rovaniemiben hal meg, 28 éves korában.
Két regényéből film is készült. Mindkettőt játszották a magyar mozikban, a 70-es években.
Kicsit hosszúra sikeredett ez az életrajz, de úgy gondolom, szükséges, mert Magyarországon nagyon kevesen ismerik Mukkát. Magyar nyelvű életrajzot nem is találtam, az információkat egy angol cikkben olvastam a neten.
„Valahol, ahol véget ér az erdő, hirtelen, meglepetésszerűen tárul elénk a mocsár, a lápföld parttalannak tűnő világa mögül akár a tenger fölé, úgy hajlik az alacsony tájra az erdős hegyhátak kékesszürke sora. (…) Télen az éjszaka végtelen, nyomasztó szürkületként lebeg a föld felett. Nyáron hetekig le nem megy a nap, mégsem nő a fa – kínlódva feszeng csak az erős napsugarak alatt.”
Egy kis ízelítő, hogy elképzelhessük ezt a lappföldi tájat. A regény főhőse egy fiatal lány, Martta és családja. A lány szerelmes lesz egy lapp rénszarvastenyésztőbe, akitől hamarosan teherbe esik. Martta apja nem tudja elviselni a szégyent, s a tragikus végkifejlet elkerülhetetlen. A világtól elzárt, isten háta mögötti, kis lapp faluközösségben mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenről tud. Embert próbáló, kemény világ ez. A szélsőséges időjárás, a zord táj, a szinte állandó sötétség, megkeményíti az emberek lelkét, szívét.
„Észrevétlenül, lomhán múlnak a napok, és csak lassan fogy el a téli sötétség; az idő szinte egy helyben topog. Vele együtt megreked az emberi élet, a vidék lakói félig-meddig az álom határmezsgyéjén múlatják napjaikat, a tavasz jövetelére várnak az asszonyok, az öregek és a gyerekek otthon, a férfiak az erdei munkahelyeken.”
Egyszerű, szint már primitív körülmények között élik mindennapjaikat. Keményen megdolgoznak a betevő falatért. A luxust egyáltalán nem ismerik. A táncmulatságokon rendszerint holtrészegre isszák magukat, nem ritkák a verekedések, késelések. Vad indulatok, ösztönös cselekvések irányítják életüket. A természet közeli lét, arra tanítja őket, hogy az élet dolgait természetesen fogadják. Természetes számukra a születés, a halál, az evés, az ivás, a szerelem, a szeretkezés, a részegség, a verekedés, tán még a gyilkolás is. De még ezek között a szélsősége körülmények között is, a bűnt bűnhődésnek kell követnie. A lelkiismeret elől nem lehet elbújni még a messzi északon sem.
Érdekes, különös, világot ismerhetünk meg Mukka regényéből, a hideg, sötét Lappföldön élő emberek vad, szenvedélyes világát.
Végül, álljon itt egy gyönyörű vers a regényből:
„Akkor született a dal dalosa szívében
mikor köd ülte meg
a tó hullámait
a dalos szíve egyszerre megtelt kínnal.
Szép szelíd dalt énekelt egyszer a dalos
régen sírva kavargott az ének a ködben
és kíntól és bánattól remegve
karjára vette őt a föld.
S a gyönyörű föld elrejtette akkor a dalt,
elrejtette mélyen, beteg hantok alá,
a ködben pedig egyre tovább zokog a dal,
patakzik a bűnös ének.
Mikor redőkbe szedi a tó vizét a szél
s millió hullámban zúdítja neki a partnak
hogy aztán visszaereszkedjen a tó mélye felé,
mikor az ősz lápokon megvadult rének
dobognak,
s suták és vad bikák bőgik a szél fülébe
a szerelem énekét,
akkor zúdul feléd az én dalom, kedvesem,
mint sziporkázó hullám;
s a föld: a kedvesem
remegő szívvel
olyankor önti dalba szerelmét.
