Egy személyes élménnyel kell kezdenem (elnézést). A 70-es évek elején, barátnőimmel (tizenévesek voltunk) a KPVDSZ ( fiatalabbak kedvéért: Közlekedési, Postai és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete, vagy valami ilyesmi) kultúrtermébe mentünk, mert ott játszott a kedvenc zenekarunk. A zene szünetében betereltek minket egy kisebb terembe. Na gondoltuk, most jön a feketeleves: nincs mese, itt népművelés lesz. Nem tévedtünk. Megjelent egy hófehér hajú, de fiatalos, középkorú férfi, Halák László. Már ismerős volt a tv-ből. Elkezdett beszélni egy könyvről, és mi megbabonázva, elbűvölve, extázisban hallgattuk. Olyan hatással volt ránk, hogy másnap első dolgunk volt elrohanni egy könyvesboltba, és megvenni A Mester és Margaritát. És nem csalódtunk. Azóta már nagyon sokszor olvastam, talán, nincs is olyan év, hogy ne venném a kezembe, legalább a kedvenc részeimet újraolvasni. Azt nem ígérhetem, hogy én is ilyen ékesszóló leszek, de szeretnék minél több embert megnyerni ennek a könyvnek. Igaz, azóta már kötelező olvasmány lett, de nem biztos, hogy ez jót tett neki.
Számomra A Mester és Margarita, a KÖNYV. Olyan mint a Biblia. Szó van benne mindenről, ami igazán fontos az ember számára: élet, halál, szerelem, barátság, hit, alkotásvágy és még sok minden, amit majd Te fölfedezel magadnak a regényben. Meg sem kísérelem leírni, hogy miről szól, csak néhány fontos elemről szeretnék beszélni, ami alapján, talán, kialakul benned valamilyen kép a regény egészéről.
Tehát, „Utánam, olvasó!”, ahogy az író biztat minket több ízben is. A cselekmény három szinten bonyolódik:
1. A 30-as évek Moszkvája. Fergeteges humorral, gúnnyal, kritikával mutatja be Bulgakov a szovjet emberek hétköznapjait, mentalitását. Különösen akkor vitriolos a tolla, amikor a hozzá oly közel álló irodalmárokról, művészekről ír. Mindenki megkapja a magáét, legyen az egy félelmetes hatalmú, ám ostoba irodalomkritikus, egy korrupt lakóbizottsági elnök vagy egy "másodrendű frissességű" halat árusító büfés. De a legmaróbb gúny mélyén is érződik az író, orosz emberek iránti szeretete.
Ebben a részben találkozunk először Wolanddal (a Sátánnal) és díszes kíséretével, Korovjovval, aki pepita zakót, zsokésapkát, csíptetőt hord és mellékállásban karnagy, Azazelloval, aki alacsony, vörös hajú és a szájából kilóg egy szép kis agyar, Behemóttal, a nagy fekete kandúrral, aki egy kedves tréfamester s Hellával, a szép és ledér szobalánnyal. Ők azok, aki varázslataikkal, csínytevéseikkel fenekestül felfordítják a moszkvaiak életét. Itt aztán szárnyalhat a képzelet, tobzódhatunk a csodás, fantasztikus elemekben. Hamar a szívünkbe zárjuk az egész kompániát, hiszen - bár próbálják titkolni -, tele vannak érzelmekkel, annyira emberiek, és nem utolsó sorban igazságot osztanak. Woland, mint tudjuk, „… az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót művel.”
Margaritával együtt meghívást kapunk a Sátán báljára, ami - mondanom sem kell - fantasztikus, ördögi élmény. Úgy láthatjuk a pompás termeket, ételeket, italokat, a bálozok végeláthatatlan sorát, halljuk a zenét, mintha filmet néznénk egy moziban. Tökéletesen egyetérthetünk Margarita és Korovjov szavaival: "mindannyian el vagyunk ragadtatva".
2. Mester és Margarita története. Egy gyönyörű, szép szerelmi szál. Margarita férjes asszony, aki egész addigi életét, biztonságos jólétét feláldozza szerelméért, a Mesterért. Margarita nevezte el így a visszavonultan élő, magányos írót. A Mester megírta már élete fő művét, egy regényt Ponczius Pilátusról és Jesua Ha-Nocriról. A két bibliai szereplőt teljesen új dimenzióban láttató regény gyönyörű, tökéletes, de természetesen a 30-as évek Moszkvájában álmodni sem lehet a Mester regényének megjelenéséről. (Ahogy Bulgakov regényének kiadásáról sem.)
Az író nagy-nagy szeretettel, de némi malíciával ábrázolja a Mester és Margarita kapcsolatát. A romantikus szerelmi történet olyan, mint amilyenről mindenki álmodik, de ami szinte senkinek sem adatik meg, és ezt Bulgakov is jól tudja.
3. Pilátus és Jézus kapcsolata. A Mester regénye, regény a regényben. Ez a bibliai történet, talán a könyv leggyönyörűbb része. Itt egy merőben más Pilátussal, Jézussal és Judással találkozhatunk, mint amilyeneket a hittanórákon ismerhettünk meg. Ezek a szereplők nem fekete-fehér sematikus figurák, hanem élő, szenvedő, érző, gondolkodó emberek. Talán, ez az a rész, ahol a legszebb a regény nyelve. Egy kis ízelítő:
„A Földközi-tenger felől érkező sötétség eltakarta a helytartó szeme elől a gyűlölt várost. Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit, a lőréses falú palotát, a karavánszerájt, az utcákat, a tavakat… Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város, mintha sosem létezett volna. Mindent felfalt a sötétség, amely megriasztott minden élőlényt Jerusalaimban meg a város környékén. A félelmetes felleg a tenger felől érkezett, a tavaszi Niszán tizennegyedik napján, estefelé.” Hát, nem gyönyörű?
Aztán Pilátus visszatérő álma: „… amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá.”
A három szint, amiről beszéltem, természetesen nem választható külön, szorosan kapcsolódnak egymáshoz, s a szereplők ki-be járnak bennük, mint ahogy összefonódik a regényben a valóság és a fantasztikum, a szatíra és a dráma, a groteszk és a hibátlan szépség, az emberi butaság és az elvont filozófia. Így kerek és egész, ilyen a mi világunk.
Befejezésül csak annyit szeretnék mondani, hogy olvassátok, olvassátok minél többen, mert ez egy igazán magával ragadó, varázslatos, fergeteges, elbűvölő olvasmány!!!
