A regény 1926-ban játszódik Ausztriában, Klein-Reiflingben. Szürke, poros, álmos, helység valahol, Tirolban. A kis eldugott faluban szinte megállt az idő. A történet a helyi postahivatalban kezdődik. A nagy háborúnak már nyolc éve vége, de még minden a Ferenc József-i kor szellemét idézi. A bútorzat, a felszerelés régi, elhasznált, lepusztult, olcsó. A falakat ottfelejtett, kifakult háborús plakátok „díszítik”. Minden hűvös, penészes porszagot áraszt. Itt évtizedek óta minden változatlan. Ebben a helyiségben tölti napjai nagy részét a regény főhőse Christine, a 28 éves postasegédtiszt. „Finom arcéle, szőkesége úri a falusi lányok tömpe, kerek, pozsgás almaképéhez képest.” Örömtelen, egyhangú napjai anyja betegszobája és a postahivatal között telnek. Nincs társasága, nincs udvarlója. Fiatal kora ellenére a háború kiölt belőle minden vágyat, ambíciót.
A történet a postahivatalban kezdődik egy tikkasztó, júliusi délelőttön. Christine egyedül van a hivatalban. Leeresztett zsaluk állják útját a vakító napsütésnek. A nagy csendben csak néhány szúnyog és dongó neszezése hallatszik. Egyetlen mozgás a szobában a fadobozos falióra, mely egyenletesen fogyasztja az időt. Ezt az álmos, csendes mozdulatlanságot egyszer csak fölveri a távíró kopogása. Távirat érkezik Christine nagynénjétől, aki Amerikában él, s most átruccant „a vén kontinensre”. A távoli rokon, akivel még sohasem találkozott, meghívja egy svájci üdülőhelyre. Itt látjuk viszont Christinét a Palace Hotelban. Hatalmas a kontraszt a két helyszín között.
„De szinte még a küszöbön megtorpan, mint aki rossz helyre tévedt. Mert aki Klein-Reiflingben postáskisasszony, és szegényes környezethez van szokva, az erejét megfeszítve sem tud átváltani, s meri tényleg elhinni, hogy ez a szoba lehet az övé, ez a pazarlóan tágas, csupa világosság és csupa tarka tapéta szoba, ahova úgy zuhog be a kétfelé tárt balkonajtón a fény, mint egy kristályvízesés egy zsilipen.” És ekkor hirtelen egy nagy tükörben meglátja saját magát. Az élmény megrázó. „Mintha ráförmedne a tükör: ”El innen, betolakodó! Ne szennyezd be ezt a házat! Eridj, ahová való vagy!” De a nagynéni segítségével, „Hamupipőke” átváltozása mégis csak sikerül. A ruhák, a fodrász, az illatszerek, a pénz és az a tudat, hogy ő a gazdag van Boolenné unokahúga, megteszi hatását. A társaság egy pillanat alatt befogadja, a férfiak nyüzsögnek körülötte. Belekóstol a gazdagok gondtalan, csillogó, föld felett lebegő, örömteli életébe. De fölteszi magának a kérdést: ”Ugyan ki vagyok én? Éveken át csak elment mellettem az utcán mindenki, rám se nézett, évek óta ülök abban a faluban, és senkitől sem kaptam semmit, egy se kérdezte, mi van velem.(…)Rajtam látszik-e meg egyszerre valami, ami mindig megvolt bennem, de mégsem látszott, mert nem bírt látszani? Tényleg szebb lettem volna, mint lenni mertem, és okosabb és vonzóbb, csak épp nem mertem elhinni? Ki vagyok én tulajdonképpen?” De az álom nem tart sokáig. Egy buta véletlen és az emberi rosszindulat folytán, kiderül, hogy ő csak egy szegény rokon. A varázslat hirtelen megtörik, a társaság egy pillanat alatt elfordul tőle. Azonnal hazautazik a falujába, és visszabújik lelki csigaházába. Újabb változást csak az hoz életébe, hogy megismerkedik egy, hozzá hasonló, testben és lélekben megnyomorított háborús veteránnal. A két, kilátástalan helyzetű, szerencsétlen ember, egy végső elkeseredett cselekedetre határozza el magát.
Őszintén ajánlom ezt a regényt mindenkinek. Nagyon jó a stílusa, könnyen, élvezettel lehet olvasni. Filmszerűen peregnek az események. (Eredetileg, filmforgatókönyvnek készült.) De olvasás közben, ha megállunk egy kicsit, elgondolkodhatunk azon, hogy mi, vajon kik vagyunk? Hogy a körülmények mennyire szólnak bele életünkbe? Sorsunkat mi alakítjuk, vagy eleve elrendeltetett minden azzal, hogy hova születünk, hol éljük életünket, gazdagok vagyunk vagy szegények? Örök, nagy kérdés ez is. Nem biztos, hogy választ kapunk, de elgondolkodni rajta, mindenképpen hasznos és jó.
Ha tetszett az ajánlóm, kérlek, oszd meg ismerőseiddel! Tegyünk együtt a könyvekért, az olvasásért!
Köszönöm.